2016. október 18., kedd

Miért vagyok itt?

   Hogy miért vagyok itt?
Ezt a kérdést már sokan feltették. Ugyan nem személyesen nekem, ám tudatlanságuk folytán tudatlanul, valójában mégis felém címezve. Nem tudták, nem tudhatták, hogy amit látnak, látni vélnek, az én vagyok. Mondhatnám, hogy megtestesülése vagyok mindannak, miben hisznek, vagy hinnének, már az ősidők óta… de ez csak részben volna igaz.

   A tény mindenesetre tény marad. Isten, mint olyan, nem létezik. Vagy ha létezett is egykor, nem akkor, és nem abban a formában, ahogy Ők gondolják. Ugyanúgy igaz ez az Evolúcióra is, az Emberiség másik nagy hittételére, Dogmájára. Az egyes élőlények nem egymásból fejlődtek ki. Nonszensz! Vagy ha mégis, hát nem ezen a bolygón… S hogy mindezt honnan tudom? Egyszerű.
   Én voltam.
   Szimpla feladat, egyszemélyes küldetés. Akkoriban, eonokkal ezelőtt, az Univerzum még fiatal volt. A mi feladatunk volt, hogy elterjesszük az Életet. Járművem, mely bár legalább olyan messze volt attól, amit a ma embere űrhajónak nevez, vagy gondol, mint az első taliga az első műholdtól, azért mégis annak nevezném, tartalmazta egy átlagos működő bolygó ökoszisztémáját, a Flórát, Faunát. Azzal a céllal érkeztem, hogy egy újabb bolygószellem kapja meg az esélyt arra, hogy civilizációt nevelhessen.
   Eleinte minden rendesen ment. Kozmikus szemmel nézve néhány pillanat alatt életre kelt a planéta, s vad burjánzásnak indult. Apróbb beavatkozások sora után kialakult az intelligens Élet, majd megjelentek a különböző kultúrák… már nem volt több dolgom. Tovább kellett volna indulnom. Ám valami történt, s ami megfogott, nem engedte többé, hogy elmenjek. Valami, ami a mi kultúránkból teljesen kiveszett.
   Ha az időtől független élőlény vagy, hajlamos vagy rá, hogy személytelenné válj, s egy fajt ne egyedenként érzékelj, hanem kontinensenként, korszakonként. Talán ez volt az, ami független egyedekké alakított minket, s érzelmeinket az előző fejlettségi fokon hagytuk… ám azok megtaláltak. Sokszor eltöprengtem, talán más is járt így közülünk? Vagy… mondhatom egyáltalán ezt így többé? Talán nem is vagyok már közülük való?
   Kapcsolatokat építettem, szándékosságom nélkül. Atlantisz… gyönyörű hely volt. Én barátaimnak tartottam őket, ők talán istenként gondoltak rám… Próbáltam segíteni, de birodalmuk elsüllyedt. Tudtam mi lesz, hisz láttam, ám erre nem terjedt ki hatalmam. De Ott történt.
   A Zene.
   Nem tudtam, s az óta sem tudom, Nekünk volt-e valaha valami ehhez hasonlónk. Hisz céltalan, s nem szolgál mást, mint önnön boldogságunkat… de megfogott, s többé nem eresztett. Ott voltam mindenhol, ahol a muzsika felbukkant, vagy új irányt vett. E bolygón érdekes módon, a zene sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint az addig látottakon. Ha valami fontos történt, akár történelmi, akár politikai szinten, az megmutatkozott a Zenében. Ott voltam a maják civilizációjában, de otthon voltam az inkák birodalmában is. A druidák földjén, mint Egyiptomban… Vagy akár Jeruzsálemben.
   És a Zene mindent megváltoztatott. Már korszakokkal ezelőtt tovább kellett volna utaznom, ám mégsem tehettem. A Muzsika rabja lettem. Egyszerűen megrészegít… mint egynémely földlakót az alkohol. Akár a járművemen repkedve a bolygó körül, akár köztük sétálva észrevétlen… ha valahol felcsendül a dal, bármi megtörténhet.
   De nem csak én reagáltam ily’ őrült módom a zenére; a hajóm is. Bizonyos fantasztikus akkordok hatására elrepült a bolygó légkörében maradva, és érzelemhullámokat lövellt szerte… Már tudtam, végérvényesen egyé váltunk; én, a hajóm, és e világ összes lakója. Akkor döbbentem erre rá először igazán, mikor tudatosult bennem, hogy a hajóm által generált hullámok olyan jeleket hagytak a bolygó felszínén, melyeket a lakók égi kinyilatkoztatásoknak véltek… Bizonyítéknak a „földönkívüli életre”.
   Többé nem szabadulhattam. Ám, ha logikusan próbálnám megfogalmazni, érdekes módon, nem is akartam. Kezdtem úgy érezni, magam váltam a bolygószellemmé. S valóban; hiába próbáltam kapcsolatba lépni Vele, nem sikerült.
   Megrémültem. Talán én öltem meg? A Tér, az Idő megtorpant egy pillanatra, majd visszalendült. Pörgettem a napokat, a heteket, az évtizedeket visszafelé, hátha megtalálom a pillanatot, amikor a bolygószellem még él. Nem sikerült. Azt találtam, hogy valamit úgy sikerült átalakítanom, hogy mindig is én voltam a bolygószellem… Megpróbáltam a dolgokon változtatni, csak próbaképp. Sikerült; a náci birodalom sosem született meg. Elég volt egy apró változtatás. Csak a magukat amerikainak mondó népet kellett belekevernem, s a dolgok gyökeres változáson mentek át…
   Elhatároztam, nem hagyom, hogy elpusztítsák egymást akarva-akaratlan. De nem tudok mindig mindent megoldani, elsimítani; erre még én is képtelen vagyok. Csak abban tudok segíteni, amiről tudomást szerzek.
   Nem tudom, meddig maradok/maradhatok/kell maradnom, de addig mindent meg teszek a lakók boldogsága érdekében. Nevezzenek bár Gaia-nak, Ré-nek, Jehovának, Allahnak, Buddhának, földszellemnek, UFO-nak, vagy akár Sorsnak, amíg tehetem, és amikor tehetem, ott leszek nekik. Én, és a Muzsika.

2008-12-25

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése